számítógépes fordítástámogatás óra

"Ha lenyomjuk a backspace-t, azaz az enter fölötti visszafelé mutató nyilat..."

typical fuck-you-situation

- Ej, Juliska, ha tudtam volna, hogy szűz vagy, nem siettem volna annyira.
- Jancsikám, ha nem siettél volna annyira, észrevetted volna a nejlonharisnyámat.

kommunikátor mindenedet

E-mail új főnöktől, óvatosan próbálja beadni, hogy kicsit többet osztott be, mint előzőleg megbeszéltük. De merthogy jöjjek minél gyakrabban, mert én vagyok a legügyesebb beugró.

Naná. Én vagyok az egyetlen beugró :D

nem is kicsit

Miután reggel 7.20-kor riadtan arra keltem, hogy 7.45-kor el kéne indulnom, a következő ocsúdásom a fejvesztett rohanásból a metrón volt. Szállok ki a Deákon, valami furcsa érzés kerít hatalmába. Olyan szokatlanul könnyed vagyok és szabad. A testem is jobban rugózik, egészen pontosan a... hol a melltartóm???
Szó szerint mellbevágó (muhaha) élmény volt. Mondjuk legalább nem a bugyimat felejtettem el, bár ami késik...

közléskényszer

Aaaaaaaahaaaaa, lőjetek mán le gyerekek. Az engemet érő új ingerekre sajtkukacsággal reagálok, ami jelen esetben nyughatatlan youtube- és facebookcsatákra ösztönöz. Ha nem ez, akkor fel-alá nyargalászok a lakásban, pakolászok, teszek-veszek, most meg midőn ezt írom, minden negyedik karakternél kell javítanom az elgépeléseimet. Asszem, mindjárt tornászok valamit, hátha az lenyugtat. Most, hogy rendesen kialudtam magam, és 2 csoporton kívül más dolgom nem volt ma, ráértem foglalkozni azzal, mi is történt/történik velem az elmúlt két hétben. És így, hogy lekerült rólam a fáradtság nyálkás leple, azt kell mondjam, wow.
Koncerteken voltam!!!! De milyeneken, ma egész nap PASO ment a fejemben, vicces dolog úgy mesélni Ferenc Józsefékről, hogy a Babylon Focus megy a fejemben háttérzenének. Vicces, ott a koncerten nem is voltam annyira lelkes, mint most így utólag. (Sokmindennel van ez így egyébként.) Meg ez az egész dolog az új sulival meg az új melóval. Meg most hirtelen (mikor, ha nem mostanában) minden kedves barátom ráér. Nem ám hogy eloszlanának az események, hogy minden napra jusson 2-3-5 történés meg tennivaló, valahogy ez mindig kupacosan csinálja magát. Van, hogy hónapokig nincs semmi különös, senki nem ér rá találkozni, belesüpped az ember az eseménytelen mindennapiság posványába. Olyankor megzuhanok és sajnálom magamat meg az unalmas kis életemet. Aztán meg hetek alatt történik annyi, mint máskor fél év alatt, olyankor meg boldog-elégedetlenül vernyogok, hogy nem bírom a nyomást, ez van most. (Verny.) Elszédít az újdonság minden irányból áradó varázsa. Minden és mindenki leköt. Éppen.
És most, mielőtt szétforgácsolódnék, szépen pihenni fogok. Olyan jólesik most egyedül a lakásban szöszmötölni. Emészteni kell, no, anélkül nem megy, mert felhalmozódik a sokminden, aztán csodálkozik az ember lánya, hogy miért frusztrált illetve agresszív, mikor pedig olyan jó dolga van. A jót is le kell reagálni. Pfffffffffffffffff, ki a gőzzel.

sír a szám, de szemem nevet

Hogy a mennydörgős ménkű bújjék már mindenki nadrágszárába, aki az utolsó pillanatban értesít engem sorsdöntő dolgokról. Nekem kedd délután ne írjanak mailt, hogy másnap délután eszméletlenfontos buszos vizsgám lesz 10 oldalnyi mindenféléből, amit még fel is kéne dolgozni. Ne óra előtt közöljék velem, hogy ja de kellett volna kiselőadást csinálni, aztán imprózhattam 4 percig angolul. És ne előző nap este 9-kor szóljanak, hogy másnap este 8-kor osztálytalálkozó. Mert én olyankor nekiállok ám pánikolni meg széjjelcsúszni meg nemaludni meg megfeleniakarni meg szelektálni, és ha történetesen egy szülinapi koncertet kell lemondanom bokros teendőim miatt, az eléggé övön aluli. (És így se aludtam) Szégyellem magam, hogy az élet körülményeinek rabja lettem, de kezdek nagyon kispolgári és földhözragadt módon nem ráérni fontos dolgokra. Márpedig én ezt nem hagyom. Ráérek ilyesmire, ha teljes állásom lesz.
Eh, eddig azon sírtam, hogy nincs elég dolgom, most meg, hogy megfulladok a rámzúdulóktól. Ergo: míg élek, morgolódni fogok. :P

csipetnyi filozófia

lényegblog megírta, lola beidézte, én copypaste-eltem.

Két magzat beszélgetése

- Te hiszel a születés utáni életben?
- Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Talán itt is azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
- Butaság! Semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki?
- Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni és majd a szánkkal eszünk.
- Hát ez ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni… ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már most túlságosan rövid.
- De, de, valami biztosan lesz. Csak valószínűleg kicsit másképp, mint amihez itt hozzászoktunk.
- De hát onnan még soha senki nem tért vissza. A születéssel az élet egyszerűen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös zsúfoltság a sötétben.
- Én nem tudom pontosan, milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre meglátjuk a mamát és ő majd gondoskodik rólunk.
- A mamát? Te hiszel a mamában? És szerinted ő mégis hol van?
- Hát mindenütt körülöttünk! Benne, és neki köszönhetően élünk. Nélküle egyáltalán nem lennénk.
- Ezt nem hiszem! Én soha, semmilyen mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is.
- No de néha, mikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel és azt is érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk.

letaglózva

A fészkes franc essék bele mán az én immunrendszerembe mosmá. Illetve most hogy így belegondolok, pontosan ez történt. Mentségére legyen szólva, ehhez kellett részemről egy éjszakára nyitvahagyott ablak is, mindenesetre faszán begyulladt a mandulám tegnap. Csak akkor még úgy gondoltam, hogy oda se neki, kihordom lábon, ahogy szoktam. De a mostanában egyre szigorúbb immunrendszerem megregulázott és szépen megemelte a testhőmet tegnap este. Ergo a tegnap éjjel és a mai nap is kemikáliák bevételével, izzadással, teálással, pisiléssel, torokfertőtlenítéssel, fokhagymaevéssel telt, aztán jobb híján barkácsolással, főzéssel és házifeladat-csinálással egészült ki. Plusz mindenki be van szarva, hogy ugye nem új influenza. Innen üzenem, a steril cybertérből: NEM. Az nem jár mandulagyulladással. És már nem vagyok lázas se. Mondjuk a legyengült immunrendszerem simán elkaphatja, lájf iz bjútiful. Az egyetemen meg gyűlnek a hiányzásaim már az első héten, rrremek. Plusz, és ez fáj leginkább: nem fogom tudni személyesen bátorítani hazám fiait a kedvenc népem fiai ellen. Hermetikusan elzárt nappalim tévéjén nézem végig a magyarportugált. Nyüssz.

on the road again

Úristen, én eltés vagyok. Úristen, új helyre fogok suliba (bocsánat: egyetemre) járni, új emberek meg tanárok közé. Úristen, majd mindig be kell járnom. Úristen...

Na, jókor esett le nekem is a tantusz. Fenti gondolatok ma reggel induláskor tudatosultak bennem, de valami elemi erővel. Tisztára ugyanolyan érzés volt, mint 3 éve ilyenkor (leszámítva a pánikot, ami most persze nem volt, de első-nap-az-új-iskolában-érzés az igen). De izgi!!!!!!!!!!!
Egyébként hallatlan megkönnyebbüléssel tölt el az a tény, hogy a jelek szerint a tanszékünk a nehézkes BTK nevű óriásszervezet egy lázadó szellemű partizánalakulatának tűnik. Határozottak, kompetensek és céltudatosak így elsőre. Nagyon szokatlan, remélem, ez nem foszlik első hét után semmivé. Továbbá a csoporttársaim között egy olyan embert nem látok, aki határozottan antipatikusnak és/vagy szívettépően ostobának tűnik, néhányan nagyon rokonszenvesek, hát ez is furcsa érzés azok után, hogy az első Corvinusos napom után fél óráig bőgtem a Duna-parton, mert azt hittem, nem lesz kihez szólnom a sok hülye közül. Persze ez is megdőlt idővel, csak hónapokba tellett, mire a csopimból kiszűrtük egymást a jófej emberekkel.

Ja és van egy másik munkahelyem. Kétéltű, földön járó és vízben úszó buszon leszek idegenvezető heti 1-2 alkalommal itt. Ez a lehető legspontánabb módon adta magát. Egy operás kolléganő, aki először vetődött oda, már augusztusban be akart szervezni, akkor elutasítottam, mert nem fért bele. Most fognak indulni, ez egy tökúj dolog, keresték az angol-németeseket. Aztán kiderült, hogy még mindig kellenék, meg még a 3. elutasítás után is, szóval tök készületlenül, poénból elmentem próbatúrára. Életrajzot se küldtem, mert épp nem volt netem. Felvettek.

Meg a Goethébe is visszatérek valószínűleg időszakosan pár kisebb projekt mellé... szép az élet, taramtaram. Juhéj!!! :D