június 30, 2010

állandó változás | átmenetek

Drótkerítés most és drótkerítés 30 év múlva. Ott volt a helyén végig, mégse ugyanúgy néz ki. Berozsdásodott. Pedig a kerítés maga állandó. Mégis megváltozott.

Vagy a folyó (és ez már Hérodotosz): ott van, folyik a medrében, tehát állandó. De ha másnap odamegyek, már nem ugyanazt a vizet látom benne. A folyó ugyanaz, a vize nem. Pedig a folyó a víz miatt az, ami. Hogy is van ez?
Ugyanerre az analógiára: az ember. Hétévente cserélődnek a sejtjei. Plusz keletkeznek neki újak, ha nől. Már nem ugyanaz, aki volt. Vagy mégis?

A folyamatok. Maga a változás. De bármelyik pillanatban ragadjuk ki bármelyik pontját, az önmagában állandó. A sok állandó állapot sorozata a változó állapot. Fényképezz le félmásodpercenként egy napfelkeltét: ha egymás után nézed a fotókat, nem látsz változást. Nézzed minden ötödik, tizedik, századik képet... na ugye.
És hogy az ember sose tudja megragadni a folyamatot... azok ott húznak el a feje fölött, és ha felnyúl, és megragad belőle valamit, az csak egy pillanatnyi állapot. (Jó, persze, az ember [most már] van olyan okos, hogy legalább belássa a folyamatok alakulását és tapasztalatai alapján elhiggye, hogy vannak.) De ki tudja megmondani, hogy konkrétan mikor vált az ég rózsaszínből narancsra? Nem_tudod_megragadni, mert úgy működik a percepciód-recepciód, hogy nem megy. Csak azt tudod, hogy 10 másodperce még más színe volt az égnek. Olyan az ember érzékelése, mint egy szaggató béna jútúbvideó. Istenem, de korlátoltak vagyunk mi mindenható lények.

Azt hiszem, ennél izgalmasabb téma számomra nincs is.

június 24, 2010

netes közösség 2.

Volt/van ugye most ez az árvíz. Kéne támogatásokra a pénz.
A napokban belebotlottam a Facebook-on egy csoportra: Mondjunk le az augusztus 20-ai tűzijátékról az árvízkárosultak javára! - Zseniális ötlet, hogy mért nem nekem jutott eszembe?! Nem csak én léptem be, éppen 128 ezren vagyunk a csoportban. A sajtó felkapta, és most majd a kormány is megtárgyalja az ötletet. (Állítólag a kormány is facebookról értesült a csoportról.)
Hegyeket megmozgatni.

[update] Az, hogy a kormány végül pöcs lesz és mégis csinál tűzijátékot (bár "szerényebbet", haha), várható volt. Igazából nekem az tetszik, hogy egy alulról jövő kezdeményezés annyira meg bírt erősödni, hogy jajszava egészen a képviselőkig felhatolt. Az, hogy nem lett belőle semmi, már nem az alulról jövő kezdeményezés hibája, hanem.
(vakondtúrásokat megmocorogtatni.)

június 23, 2010

a doom metaltól a progresszív rockig

Avagy: fejlődés vagy pálfordulás? Kinek mi. A kontraszt így erős, de egy folyamat két végpontja. A mostani állapot több, mint üdvözlendő. Grét tyún.

Anathema 1993 (óvatosan!:))



Anathema 2010:

június 22, 2010

let off steam!

Amikor elmész délután kettőkor munkába azzal, hogy fél hatra hazaérsz, aztán hazatalálsz hajnal kettőkor egy ad hoc sörözés, ad hoc koncert és ad hoc buli után. (Mindezt egy háromnapos fesztivált követően melóval töltött nap végén.)
Már hiányzott.
És az is tipikus, hogy miután hosszan fejtegettem blogom egy darab hasábján, hogy már nem tudok és nem is akarok szilajul bulizni, ennek gyönyörű cáfolatát adom az utóbbi 5 napban. Gyűlt-gyűlt az enerdzsi, aztán mostan szépen kirobbant. Erre jók a nyarak.

Amúgy 17-19 között fishing on orfű fesztivál forgott fenn. Szerény véleményem s tapasztalatom szerint valami elképesztően, horribilis-indokolatlanul fergetegesre sikerült. Köszönöm minden érintettnek, a társaságnak, az orfűi tóvidéknek, a javarészt távolmaradó esőnek, a sok "mindenkitszeretek" típusú részegnek, a fellépők közül különösen a Group'n'Swingnek, a fliki-flokiban tóátugróknak, az engem békés pogózás során támasztó és óvó kedves közönségnek, a gumicsizmának és Másának.

Azt hiszem, kapunyitási pánikra mostantól semmi ok:)

június 15, 2010

netes közösség

Én úgy szeretem az internetet.
Tényleg.
Van először is az alapból zseniális blog, a postsecret. Úgy kezdődött, hogy egy amcsi pasi könyvesboltokban könyvek lapjai közé rejtett pár titkot magáról, és meghagyta a címét, hogy neki is küldje el a titkát az, aki olvassa - persze névtelenül. Messze nem olyan gagyi, mint aminek hangzik. Ma már naponta több száz képeslapot kap az ürge, amelyekből egy válogatást közzétesz a fenti blogon. Érdemes nézegetni. A pszichológiája is egyszerű: van egy titkom, nem mondom el senkinek, ezért ott van és nyom. Hát szélbe kiáltom. Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Zseniális.
Múlt héten következő képeslap került a blogra: "I have lived in San Francisco since I was young. I am illegal. I am not wanted here. I don't belong anywhere. This summer I plan to jump off the Golden Gate." - Mindegy hogy duma vagy hatásvadászás vagy tény, azért megrázó volt olvasni. Erre mi lesz? Facebook-csoport "please dont jump" néven. (Közben fansite-ot is csináltak a látogatottság miatt.) És mindenféle ember írogat oda bátorítást. Annyira jó olvasni, hogy a világ minden részéről jönnek a kis szeretetmegnyilvánulások. (Mondjuk a gonosz hozzászólásokat kimoderálják.) A feltöltött fotók is nagyon jók. Attól függetlenül, hogy eléri-e a címzettet, másoknak is sokat segít - de ezt már nem én mondom, hanem az amerikai sajtó, amely felfigyelt a jelenségre.
Ilyenkor szeretem a 21. századot.

június 08, 2010

érett és bölcs visszaemlékezés azokról a csintalan deákévekről

Mostanában megint találkoztam emberekkel, akikkel feleleveníthettük azt a frenetikus végzős évünket. Máig nem értjük: olyan emberek, akik addig nem igazán voltak jóban, hirtelen, a közelgő búcsútól megrettenve összekapaszkodnak és elszántan átbulizzák magukat az érettségin. A jelenség legalább két osztálynyi diákot érint, meg személy szerint is elég sokakat. Fiatalok voltunk, még jól bírtuk magunkat, az italt és a kevés alvást, ezért aztán a 12. év második félévét módszeresen, de nem előre eltervezetten átmulattuk. Így visszatekintve azt kell mondjam: legendás időszak volt, és többet nem jön vissza.

Ez nagyon furcsa. Mégpedig azért, mert nálam az egész félévnyi szórakozást a kétségbeesés szülte. Soha nem voltam annyira diszharmóniában önmagammal és a világgal, mint ebben az időszakban. Egyáltalán nem voltam boldog. Pontosabban: akkor, ott a boldogság forrását pont ezek a közös megborulások jelentették. Nem tudom, a többiek ezzel pontosan hogy voltak, de én ki voltam fordulva önmagamból. Görcsösen kerestem barátságokat, miközben drámázásokkal terhesen küzdöttem magam kifelé az akkori kapcsolatomból, mely nagyon nem akart volna ereszteni. A világ a szememben egy igazságtalan, gonosz hely volt, ahol mindenki csak ellenem volt, senki nem értett meg, sőt én saját magamat sem, csak kapálództam az örvények között. Jól van, gondoltam, hát akkor sej!, életben maradunk, bebábozódunk, találunk valakit, valamit mondunk neki, hogy úgyis mindegy, hát gyere! És elkezdődött. Életre szóló élmények és barátságok származtak a sokmindenből. Szenvedélyesen próbáltam magam jól érezni a boldogtalanságomban.

Azt hiszem, sikerült. Mert bár soha nem szeretnék hasonló kétségbeesést és parttalanságot átélni, mint akkor, arra a félévre mégis mindig nosztalgiával fogok tudni visszaemlékezni.

Egyébként pedig talán ez a magyarázat, hogy mai fejjel mért nem tudok már olyan szilajul mulatni, mint akkor. Mert már nincs miért. Nincs meg az a félelemből táplálkozó elszántság, ami hajtott. Nincs mi elől menekülni, és ez jó. Sej! :)

ép testben

A következőkben egy gyomorrontás hiteles története és érdekes tanulsága olvasható. Kezdetben naturalista, később elvont. Vigyázat!

Tegnap este vacsora gyanánt volt szerencsém telezabálni magam mindenféle földi jóval. Aztán később hirtelenjében megittam vagy egy liter folyadékot. Aztán a pukkadásig teli gyomromba emésztéskönnyítő gyanánt beletöltöttem némi (nem, nem pálinkát-) szódabikarbónát. Csak arra nem gondoltam, hogy mit is csinál a szódabikarbóna az ember gyomrában? Szén-dioxidot. Mihez kezd az? Még feljebb fúj. Aztán távozna, de mivel akkora odabenn a szorongás, megkapaszkodik benne a többi is. Mire rosszul lettem volna, már jobban is lettem - mintegy öt másodperc alatt ott volt a Feszty-körkép a nagy fehér porcelánkagyló falán.
Aztán csodálkozva tapasztaltam, hogy csak a folyadék távozott belőlem, a vacsora benn maradt. Azért mekkora jó fej már a gyomrom: a randalírozókat kiküldi, a békés lakosok meg zavartalanul folytathatják útjukat.

Másfelől újra bizonyítottnak látom a tényt, hogy a hányás és a sírás során ugyanaz játszódik le az emberben. Síráson persze itt most nem pityergést értek, hanem inkább a zokogva fetrengős verziót. De ugyanaz: baljós csönd, gyülekező viharfelhők, már-már elviselhetetlen belső nyomás, gyomorgörcs, reszketés, majd roham, végül megkönnyebbülés. És mindkettő után felállsz, leporolod (lemosod) magad, és folytatod. Szóval a testben és a lélekben lejátszódó folyamatok tényleg rokoníthatók, wow.

Aztán az is feltűnt, hogy a gyomrom gyors válságkezelése következtében végleg elmúlt az egész nap kísértő fejfájásom is. Mi a manó.