Már alig emlékszem az arcára, mégis bele vagyok zúgva, mint az ágyú.
Jahj a huncut szeme, jahj a mosolya.
Egy órája vettem nála kenyeret. (Ahogy a kezembe adta...!) Soha többé nem fogom látni.
Az élet pár másodpercbe sűrített tragikuma. (Meg az arcmemóriámé, vagyishát annak hiányáé.)

Micsináljak, tavasz van, csicseregnek a kismadarak, sütikél a napika, jattolnak a németek az operában, lágy szellő fújdogál (odakint), méhecskék csak azért nem zümikélnek, mert megdöglicsélnének még a hajnali zimankóban, neked is ezért kell reggelente még a kabát, kisfiam.

Szóval úgy tűnik, bárhogy nézzen is ki az ember -ma épp csúnya voltam-, csak kifogja mindig a rettentő szimpatikus arcokat a napi rutinban összemotyorodó tömegből. Pár másodperc elég, hogy vigyorogva menjem a következő pár száz métert. (Költőibben: egy szemvillanás is.)