túláradó ömlengés

Szokatlan dolog ebből a jelenlegi elfoglaltan dolgozó/vizsgázó/kulturálódó létállapotból egyszer-egyszer kiszakadni, és fittyet hányva mindenfajta fáradtságérzetre ugrándozni végre egy isteneset. Nyáron, szabadtéren, ránk sötétedve, kedvenczenekarra. De hogy gyerekek, ez mennyire egy létszükséglet volt már és hogy mennyire jól sikerült! Mikor az a sok ember viszonylagos békességben taposta egymást és nem volt harag abból, ki kinek rázza az arcába a haját/csapkodja az oldalának a táskáját, az esernyők alá meg beállhattak a többiek is. Én mondjuk nem, én nem esernyőzök koncerten, van helyette ez a filmekből ellesett pózom, hogy ilyenkor fel kell fordítani az arcot és hagyni kell a csöppeket dobolni az arcon. Priceless. Hozzá zenélnek a quimbysfiúk, magához szorít a kedves, és fiatal szülők mögöttünk mulatnak nyakukban a gyerekeikkel - köszönöm, nincs több kívánságom. Kicsit katarzis, kicsit tombolás, kicsit megnyugvás. Végigkajabáltam-gajdoltam az egészet, ah. (Ilyenkor lehet, elnyomja a mjuzik. Remélhetőleg.)
Köszönöm továbbá Rogán Antalnak, hogy a zenekart beharangozó beszéde valóban a zenekar beharangozására szorítkozott, no és főképpen örök hálám a ránk húzódó sötétben egyre sárgább fénnyel világító MTV-székház részéről a vizuális élményért. Ha egy koncertet oldalról százéves épületek határolnak, annak van némi fílingje.
Minden annyira a helyén volt.