Volt ma időm, ezért leporoltam azokat a zenéket, amelyeket 6-8-10 éve hallgattam. Zenei öntudatra ébredésem a német VIVA csatorna rendszeres nézésével párhuzamban fejlődött ki, és mivel emellett is kereskedelmi rádiót hallgattam, szinte kizárólag mainstream zenéből táplálkoztam. (Kivételek ez alól a musicalek: István, Jézuskrisztus, és kiemelten a Hair, illetve a szüleim által hallgatott Szörényi-Bródy-Koncz zenék, továbbá Leonard Cohen.)

Első nagy húha-élményem a Limp Bizkit volt, hatodikos voltam akkor. Tökéletes feszültség-levezető. Hazajössz a suliból, ahol egész nap szétszekáltak, torkodban gombóc, gyomrodban görcs, és akkor bekapcsolod:

Máig imádom a Chocolate Starfish albumukat. Aztán persze olyanok, hogy Linkin Park meg Papa Roach is játszottak. Közben begyűrűzött a Hip Hop is, meg persze az Edda-számok. Ekkor voltam 15.

Na és akkor a nagy szerelem: a varjútollas finn nyikhaj, Lauri Ylönen. Istenem, de ciki :) Dehát éppen nagyon szerelmes voltam egy csávóba plátóilag, és lelkemet cafatokra marcangoló érzéseimet láttam visszatükröződni a Dead Letters albumban. Suli után hazamentem, roló le, cd be, én a szőnyegre háttal lefeküdtem, bőgött a zene a lejátszóból meg én is ott fektemben. Egy évig.

Akkor még nem volt olyan szó, hogy emo, de pont olyan voltam, amilyennek leírják magukat. Ha néhány évvel ezelőtt lettem volna 16 éves, frankón a Tokio Hotel lett volna a kedvenc csapatom.

És mivel nem tudtam, mi az a Nightwish, maradt persze az Evanescence.

Ezekre annyira, de annyira jól tudtam szenvedni, hogy az valami leírhatatlan. Volt persze csomó más is, amikre meg szórakoztam (Beyoncé, Justin Timberlake, Black Eyed Peas, rnb minden mennyiségben), de ezek maradtak meg leginkább.

Hát így.