titokzatoskodó, idegesítő bejegyzés, amelyben (nem először) sikerül úgy körülírni egy megtörtént helyzetet, hogy csak az nem derül ki belőle, hogy mi történt tulajdonképpen

Dehát pont ezt szeretjük ebben a blogban, ugye? (UGYE...?! :))

Hát ami meg most történt velem, az meg olyan szürreális és vicces, hogy csak röhögök. Vannak dolgok, amelyeket eddig nem mertem megcsinálni, mert féltem a) a kudarctól, b) hogy nevetségessé teszem magam. Aztán rájöttem, hogy komolyan: mit veszíthetek? És most megléptem. Iszonyat ciki helyzet sült ki belőle, villog az L betű a homlokomon, és mégis, a pironkodás mellett igazából csak gratulálni tudok magamnak. Igen, megcsináltam. Átléptem az árnyékomat. Az egy dolog, hogy a végkifejlet olyan lett, hogy kb hisztérikusan röhögök saját magamon, de itt most nem ez a lényeg. Hanem hogy fejest ugrottam egy olyan helyzetbe, ahol a pofára esés (és így az egóm sérülése) szinte garantált volt, és ehhez képest mikor valóban beégtem, az egómnak semmi baja sem lett. (Na jó, valamennyire nyilván mégis, de csak akkora, hogy holnapra kialszom.) Mert én akartam ezt a helyzetet és vállaltam a következményeit. Így pedig az égés valami miatt feleakkora, mint egyébként.

[update 29/5] És el se hiszem, de bejött.