now my feet won't touch the ground

Süt a telihold a felhők mögül, fényét veri vissza a falut befödő hólepel. Ahogy suhan velem hazafelé az utolsó busz, egészen az erdőig ellátok a holdfényben. Tiszta, fehér, keresetlen. A megállók körül az utcalámpák narancssárga fényébe mártott hóbuckák. Leszállok, lépteim alatt megcsikordul a keményre taposott fagyos fehérség. Járásom zaját elnyeli a téli csönd. Oly nesztelenül siklom végig az utcán, úgy tetszik, talán a lábam se érinti a földet. A csípős, tiszta levegő körülvesz, átjár, ahogy sétálok a ház felé. Hűlök, sietnék, de nem akarok hazaérni se, még ne, egy-két pillanatot hadd lopjak a zúzmarás idillből. Csönd, szép, tiszta csönd. Hirtelen annyira élő ez a vidék, annyira valóságos a holdsütötte indigó ég alatt futó sómarta út, a jobbra-balra meredező hófedte villanypóznák, a metsző levegőben bodorodó lehellet, a virradatra egykedvűen váró házak, az elgémberedett ágú tuják - s mindebben én is. Szívom be a mínusztizet, taposom a merev havat, nézem a fagyást, szívemben a táj nyugalma. És ahogy vonakodva kotorászom a kulcsom után, nem is értem ezt az érzést, hogy itt vagyok az éjszakában, benne a télben, együtt a téllel, üvegbura nélkül, és kicsit se fázom.