sír a szám, de szemem nevet

Hogy a mennydörgős ménkű bújjék már mindenki nadrágszárába, aki az utolsó pillanatban értesít engem sorsdöntő dolgokról. Nekem kedd délután ne írjanak mailt, hogy másnap délután eszméletlenfontos buszos vizsgám lesz 10 oldalnyi mindenféléből, amit még fel is kéne dolgozni. Ne óra előtt közöljék velem, hogy ja de kellett volna kiselőadást csinálni, aztán imprózhattam 4 percig angolul. És ne előző nap este 9-kor szóljanak, hogy másnap este 8-kor osztálytalálkozó. Mert én olyankor nekiállok ám pánikolni meg széjjelcsúszni meg nemaludni meg megfeleniakarni meg szelektálni, és ha történetesen egy szülinapi koncertet kell lemondanom bokros teendőim miatt, az eléggé övön aluli. (És így se aludtam) Szégyellem magam, hogy az élet körülményeinek rabja lettem, de kezdek nagyon kispolgári és földhözragadt módon nem ráérni fontos dolgokra. Márpedig én ezt nem hagyom. Ráérek ilyesmire, ha teljes állásom lesz.
Eh, eddig azon sírtam, hogy nincs elég dolgom, most meg, hogy megfulladok a rámzúdulóktól. Ergo: míg élek, morgolódni fogok. :P