Úristen, csak ülök a gép előtt és nem csinálok semmit. Ijesztő. De meg kéne már tényleg állani lassan. Nem jó ez a futkosás senkinek, csak a munkahelyeimnek.
De most huhh, az egyiket elhagyom megint, mert ez így nem állapot, a másik kettő meg így már menni fog minden mással egyetemben. És akkor reménylem, nem lesz több gyomorgörcs, nemalvás, hajtás és sírás. Nem erről kéne szóljál, édes ifjúság.

Másfelől ijesztő, mennyi tartaléka van az embernek. A szart is kihajtod magadból, aztán (jön a fos) még egy ugyanilyen napot végigcsinálsz minőségromlás nélkül. Meg még egyet meg. Még. Egyet. Kávé. Vérerek. Szívizomnyomás. Gégefeszülés. Ja és mindezek mellett boldogság. Mikor azon gondolkodol, hogy honnan is lesz erőd felállni a székből vagy elállítani a kézremegésed, és hirtelen elönt az endorfin. És tudod, hogy ugyan még ez lesz 3 napig, de megcsinálod, mert ez így lesz jól.
És jól is van. És vége van.

Mostantól csak a lényeg.