Aztán mégiscsak csináltam adventi koszorút. Pedig pánikban voltam, hogy nem fér bele a drága időmbe, mint ahogy annyi minden nem - a legfontosabbakat kivéve, hál' Istennek. De pár napja eldöntöttem, hogy olyan nincs, hogy nem, elvégre valahogy nyugis adventet és karácsonyt szeretnék csinálni magamnak, olyant, amilyent mióta Pesten vagyok, nem sikerült. És milyen egy advent koszorú nélkül? Foghíjas, tehát kognitív disszonanciával terhelt, tehát bűntudattal mérgezett, tehát nem nyugis.
Meglepő módon egy óra alatt összeraktam és szép is lett. Közben fortyogott a tészta főzővize és melegedett a spagettiszósz, a teafű meg eregette bíborvörös aromáját a vizébe. Tiszta idill, jó is az ilyen, ezután a pár hülye hét után tudom értékelni az ilyesmit. Fenntartanám szívesen. Tudnék neki örülni, ha.

Aztán most jön három rástresszelős-megfelelésikényszeres-maricás hét, mivelhogy vizsgák és munka együtt(, mert hülye vagyok, azért). És még az ajándékok, ugye, ajh. Valahogyan olyan hakuna matátásan kéne csinálni, hogy advent is legyen, meg sikerélmény is.
Mindettől függeltenül az intenzív élet jó, ha nem is érzi úgy az ember feltétlenül. Tipikusan az a korszak, amely folyamatosan megszépül, ahogy továbbhaladtadból újra és újra visszanézel rá. Mikor benne vagy, nincs is időd körülnézni, hogy hogy is élsz, aztán ha elmúlt, meglátod, miben voltál benne és rájössz, hogy jó volt az úgy. Egy a trükkje: tudni kell, mikor kell megállni, hogy ne billenjen át. Tanulgatom.

No meg ilyenkor érzi át az ember úgy igazán a kő-kavics-homok-dilemmát: miből mennyit, hogyan. Igyekszem jól...