Sopron, festőterem {updated}

Dalí-kiállítás van nálunk még hatodikáig. Amire naná, hogy el kell menni, olyan nincs, hogy megpattantfestőkedvelő kultúrhajhász marica ne merüljön alá a kilapult órák és fogpiszkálólábú óriás látomáselefántok enyhén beszívottgyanús világába.
Mentünk be a bejáraton (mi, a Bund,) és éppen odaértünk a pénztáros-jegyszedő nénikhez, amikor két ámber fordult hozzánk. Egyikük egy szemceruzát markolt harrypotteres kéztartással és elkezdte magyarázni, hogy ez segíthet nekünk abban, hogy ingyé' bejussunk a kiállításra. Nem értettük. Merthogy csak ki kéne magunkat mázolni úgy, ahogy a plakáton. Márhogy azon a plakáton? Aha, és bajuszt, naturalmente.
Hm.
Barátnők nem éppen úgy álltak, mint aki mindenáron fekete szőrzetet szeretne rózsás orcájára applikálni. Viszont kacsintottak egymásra, hogy na majd...
És ha én megcsinálom, ők is ingyen bemehetnek?
Természetesen. Hogyne, hogyne.

Ezer szerencsétek, hogy kilenc évesen török basának öltöztem farsangon.
Akkor még nagypapám rajzolt nekem bajusz-szakáll kombót, most én próbálkoztam hasonlóval. Lehetett volna kackiásabb is... na ez van, ezt kell szeretni. A két ember szerette.

Meg hálaisten könnyen le lehetett mosni. Utána pedig gátlástalanul műélvezni.
Ez az ember, én mondom nektek, nem volt normális. Ez hülye.
Hasonló hátast eddig Hundertwassernél és Van Gogh-nál sikerült dobnom. Ez az, amikor állsz, és nézed a képeket, színeket, formákat, és nem akarod elhinni. Félelmetes, mikor úgy érzed, hogy átjön a mondanivaló. Legalábbis valami átérzésféle környékez meg. Ránézel, és: aha, szerintem is. Persze az ember honnan tudná. (Lásd Arany János és "gondolta a fene"...) De úgy érzi, mintha.
Az már csak hab a tortán, hogy két napja kezdtem el újraolvasni az Alice Csodaországban-t. És mi van a galériafalon? A Dalí illusztrációi a könyvhöz... Leültem.
Hát meg az egész szimbólumai, a kifejezésmód... minden egyes kép előtt újra meg újra meg kellett állapítanom, hogy a pasi a) egy zseni, b) egy elvont aaalat, c) igaza van. Ez hülye.