Másfél napra kicsit nem tudtam, mi vár majd rám a jövőben, márpedig kevés ennél idegesítőbb dolog van. Mikor azt kattogja a sok kicsi agytekervényed, hogy újratervezés-újratervezés. Meg is voltam lőve némileg, kicsit megbillent a lábam alatt a talaj, aztán, még mielőtt elveszthettem volna az egyensúlyomat, ugyanolyan hirtelen visszaállt vízszintesbe. Kicsit lesokkolódtam, majd nagyon megnyugodtam. Egyelőre mégse hagyom el a kis kerékvágásomat. Amely még így is éppen csak mélyül. Ha elég mély lesz, úgyis megunom és váltok, de az még odébb van egy kicsit.
Amúgy veszedelem, hogy ahogyan elkezdett megkérdőjeleződni a dolgaim egy része, azonnal feljöttek a Kispál- és Quimby-szövegek. Félelmetes. Mindkettőt akkor kezdtem el hallgatni, mikor épp szétesett a kis világom, és nem tudtam, hogyan tovább. És azóta is ahogy az érzés legkisebb fuvallata megcsap, jönnek a zenék is. (Tavaly ilyenkor is Káosz amigos ment meg Vascsöves meg Magam adom. Meg Az emberek megértik, Nagyvárosi románc és Szécsi Pál. Heteken-hónapokon át.) Őrület amúgy, mennyire összetett egy benyomás. Áll egy érzésből, és ahhoz kapcsolódó ingerekből, vizuális, auditív, vagy akár illat, stb. A későbbiekben elég ezekből az alkotó-érzetekből akár csak az egyik, és itt is van az egész érzés. Pavlovi reflex, bámulatos. Így működhet a nosztalgia. Meg a déjá vu.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése