Emberek. Én ilyen extázist zenétől még életemben nem éltem át. Soha. Még a legátszellemültebb Jamie-koncerten sem. Csak pislogok. Az előbb írtam róla egy bejegyzést, de az egész érzést annyira pszichedelikus képekben sikerült csak leírnom, hogy még én is megijedtem. Szóval legyen elég annyi, hogy a Keletiből a 76-oson hazatrolizva bekevert a lejátszóm egy általam tök rég ismert számot, na és az derült égből úgy elragadott, hogy a pulzusom azóta (kb fél órája) se nyugodott le és még mindig remegek. Egy vacak tízperces számtól. Én még ilyet soha. Attól féltem, hogy fizikailag nem fogom tudni elviselni a rám szakadt lelkiállapotot. Mintha egyszerre haltam volna meg és születtem volna újjá. Csupa pszichedelikus/transzcendens közhellyel tudnám csak érzékeltetni, úgymint új dimenziók megnyílása, kapcsolat valami felsőbbrendűvel blablabla, de az vagy nagyon elvont, vagy nagyon botrányos lenne, ne adj' Isten Coelhóra vagy Müller Péterre hajazna, szóval inkább nem. :) Egyszerűen nem hiszem el. Kész, nincs több kérdésem, az élet szép.

[update] Lenyugvás után rám jött az ijedtség, hogy ez nem normális dolog, jaj, mi történt. Baráti reakció: "Mások ezért az érzésért DROGOZNAK. Szóval fogd be és örüljél!"