március 16, 2009

Már alig emlékszem az arcára, mégis bele vagyok zúgva, mint az ágyú.
Jahj a huncut szeme, jahj a mosolya.
Egy órája vettem nála kenyeret. (Ahogy a kezembe adta...!) Soha többé nem fogom látni.
Az élet pár másodpercbe sűrített tragikuma. (Meg az arcmemóriámé, vagyishát annak hiányáé.)

Micsináljak, tavasz van, csicseregnek a kismadarak, sütikél a napika, jattolnak a németek az operában, lágy szellő fújdogál (odakint), méhecskék csak azért nem zümikélnek, mert megdöglicsélnének még a hajnali zimankóban, neked is ezért kell reggelente még a kabát, kisfiam.
Szóval úgy tűnik, bárhogy nézzen is ki az ember -ma épp csúnya voltam-, csak kifogja mindig a rettentő szimpatikus arcokat a napi rutinban összemotyorodó tömegből. Pár másodperc elég, hogy vigyorogva menjem a következő pár száz métert. (Költőibben: egy szemvillanás is.)

6 megjegyzés:

Unknown írta...

Sütikél a napika. Bmeg.

dusmi írta...

jattolnak a németek.
te állat! :D

lola-art'n'tertaining írta...

megdöglicsélnek, mi? idiot waza, idiot.

marica írta...

Képmutató banda. Úgy tesz itt az összes, mintha szintúgy nem lenne megkergülve tubástul-hörcsögöstül, ejnye! :D

dusmi írta...

na jó, de...
na jó! :D

lola-art'n'tertaining írta...

nanáhogy, naná. én is fallinláv at every corner. csak a stílusod ollllly lehengerlő...