Legalábbis a hideg. Legalábbis előlem. Bár valószínűleg én vagyok a hibás, mert az ohnehin eleve nászéjszakaian fülledt lakásbeli klímának a főzés nem feltétlenül válik előnyére. Szóval most a konyhát illetve annak néhány méteres körzetét sikerült még pár fokkal melegebbre felfűtenem a tűzhely áldásos segítségével. Aztán meg jött a saját szobám, ahol a maxra vett vasaló művelt hasonlókat a szobahőmérséklettel. Henrik mondjuk birokra kelt vele, és 10 centire a bokámtól sütkéreztem jeges lehelletében, csak hogy teljes legyen a képzavar. Szóval deréktól felfelé kazánház, deréktól lefelé jégverem. (Bizonyos esetekben nem túl üdvözlendő állapot, de ebben a kivételes szituációban ki tudtam vele egyezni.) Aztán pedig feltaláltam a spanyolviaszt, pontosabban a spricni (hivatalos nevén háztartási vízpermetező flakon) összeeresztését a ventillátorral. Pár fújás a Henrik arca elé, és kész volt a felüdülés.
Ablaknyitásról persze szó sem lehet. Ahogy Janikovszky Éva írja valahol: Kinyitjuk az ablakot, beárad a hőség. Becsukjuk az ablakot, bentreked a hőség. Csiki-csuki. Nem is tudom, hová lennék, ha Henrik nem helyettesítené a természetes légmozgást itt nekem. Ennek ellenére 3 napja olyan toldimiklósosan alszom: szinte a pirosló hajnal hasadtáig sehogy. Mert Henriknek egy hibája van: hangos. És úgy tűnik, az édes álom 80 decibeles surrogásnál csak a fejem fölött bír lepkedni. Szóval az enyh olyan hajnali 3 felé ér, mikor leállítom a krómarcút és kinyitom az ablakot. Ugyan ötig még mindig csak a beton kilehelte langy áramlik be, de legalább csönd van. És reggel 5-7 között aztán végre tényleg hűvös lesz odakint. (És az édes álom zuhanórepülésben veti rám magát erre a két órára.) Fél nyolckor aztán megint csukni kell, mert addigra megint bent van hidegebb.
Én mondom, nehéz az élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése