március 04, 2012

üröm

Tegnap annyira átéreztem, hogy a szeretet nem érdem kérdése, hanem válogatás nélkül  mindenkinek jár és mindenki felé kiárad,  függetlenül mindentől. Kellett ehhez az, hogy velem éreztessék sokan ugyanezt.
Az az euforikus, édes-bús, egyszerre ujjongó és nyöszörgő érzés, amely szétvet, amikor sok ember szeretetét érzed magad felé áradni, a lábad elengedi a földet, és azt se tudod, mihez kezdjél, hogy kifejezd azt a végtelen hálát és jóérzést, ami épp átjár. Aztán számba veszel mindenkit, aki ma minden öncél nélkül jó volt hozzád és/vagy egyszerűen fontos neked, és ettől a végtelen boldogságba egyúttal valami megfoghatatlan melankólia is vegyül. (Steve Morse gitárszólói.) De kell ez is, kell a mélység, hogy ellenpontozzon. Ettől lesz olyan borzongatóan szép. És evilági.
Jaj, ti emberek, nincs is arra szó, hogy én titeket mennyire.

Nincsenek megjegyzések: