érett és bölcs visszaemlékezés azokról a csintalan deákévekről

Mostanában megint találkoztam emberekkel, akikkel feleleveníthettük azt a frenetikus végzős évünket. Máig nem értjük: olyan emberek, akik addig nem igazán voltak jóban, hirtelen, a közelgő búcsútól megrettenve összekapaszkodnak és elszántan átbulizzák magukat az érettségin. A jelenség legalább két osztálynyi diákot érint, meg személy szerint is elég sokakat. Fiatalok voltunk, még jól bírtuk magunkat, az italt és a kevés alvást, ezért aztán a 12. év második félévét módszeresen, de nem előre eltervezetten átmulattuk. Így visszatekintve azt kell mondjam: legendás időszak volt, és többet nem jön vissza.

Ez nagyon furcsa. Mégpedig azért, mert nálam az egész félévnyi szórakozást a kétségbeesés szülte. Soha nem voltam annyira diszharmóniában önmagammal és a világgal, mint ebben az időszakban. Egyáltalán nem voltam boldog. Pontosabban: akkor, ott a boldogság forrását pont ezek a közös megborulások jelentették. Nem tudom, a többiek ezzel pontosan hogy voltak, de én ki voltam fordulva önmagamból. Görcsösen kerestem barátságokat, miközben drámázásokkal terhesen küzdöttem magam kifelé az akkori kapcsolatomból, mely nagyon nem akart volna ereszteni. A világ a szememben egy igazságtalan, gonosz hely volt, ahol mindenki csak ellenem volt, senki nem értett meg, sőt én saját magamat sem, csak kapálództam az örvények között. Jól van, gondoltam, hát akkor sej!, életben maradunk, bebábozódunk, találunk valakit, valamit mondunk neki, hogy úgyis mindegy, hát gyere! És elkezdődött. Életre szóló élmények és barátságok származtak a sokmindenből. Szenvedélyesen próbáltam magam jól érezni a boldogtalanságomban.

Azt hiszem, sikerült. Mert bár soha nem szeretnék hasonló kétségbeesést és parttalanságot átélni, mint akkor, arra a félévre mégis mindig nosztalgiával fogok tudni visszaemlékezni.

Egyébként pedig talán ez a magyarázat, hogy mai fejjel mért nem tudok már olyan szilajul mulatni, mint akkor. Mert már nincs miért. Nincs meg az a félelemből táplálkozó elszántság, ami hajtott. Nincs mi elől menekülni, és ez jó. Sej! :)