május 26, 2009

lába van, mégis

Ma kétszer is megbotlottam. Utálok. Cipő orra lehorzsol, mozdulatsor megtörik, másikkal nagyot lép, szív kihagy, egy tizedmásodpercre oda a biztonságérzet, sok tizedmásodpercre ott a lapos kémlelés, vajon hányan látták.
Pár méterrel odébb kisgyerek tanul görkorizni. Bukdácsol, nem bánja, koncentrál. Neki ez mindennapos. Hozzátartozik. Benne van a pakliban. Neki tanulási folyamat velejárója, nekünk a gyengeség (precízebben: balfaszság) jele. A mienkét már máshogyan mosolyogják meg. A mienkért már mi kérünk elnézést. Utána meg csakazértis-összeszedetten menetelünk tovább: így is tudunk ám. Elvégre nem vagyunk gyerekek.

Nincsenek megjegyzések: