Szentendre, gyerekek, egy minősíthetetlen hely. Undorító és giccses. Az ember csak csámborog a kanyargós, macskaköves utcácskákon, és azt se tudja hová nézzen, mert mindenhol apró színes épületek tolakszanak a látómezejébe. Minősíthetetlen. Hát még a Duna-part. Úgy tesz, mintha kék lenne, a szélin meg mindenféle hersegő zöld dzsumbujok kelletik magukat. Ha azt hiszik, meghatnak, tévednek. Pedig nagyon be akart vágódni nálam a placc, még a napika is sütikélt, aranyba mártván a zöld lomb közül kikandikáló háztetőket a domboldalba'. És még a marcipánfagyi is tökéletesen simult az ízlelőbimbóim közé, ami már majdnem meglágyította a kőkemény szívemet. De aztán a szél mindent elrontott. Minduntalan a képembe fújkálta szerteszét szálló rakoncátlan hajtincseimet, ami megbocsáthatatlan. Nem is találtam vigaszt egész mostanáig, pedig már azóta hazamenekültem a sokkalta izgalmasabb és gyönyörűbb tizenháromkeri lakásomba.

(Ráadásul rém unalmas arrafele. Semmi inger nem éri az embert, najó talán a ballagás, a kajálások, a filmnézés, a kártyázás meg a beszélgetések kivételként szerepelhetnének. De ez nem jelent semmit, hiszen egy ilyen rendkívüli teremtés, mint én, egyből megjegyez 15 arcot és nevet, továbbá mindenféle kártyajátékok szabályait, mi az nekem. Piha.)

Szóval lesz mit kiheverni az elkövetkezendő napokban...
Hihetetlen.
:) :) :)