A hazajutáson is röhögtem amúgy.
Elég hamar elindultam vonattal Morából, mert arra volt olcsó a jegy. Néztem is, hogy hát eléggé unatkozni fogok a reptéren, hacsak nem késik mondjuk egy órát a vonat... Úgyhogy a vonat késett is egy órát a kedvemért. (Egyébként a vonat itt úgy működik, hogy minden megállónál köszönti a masiniszta az utasokat, és elmondja, mi merre hány méter. Tehát hova megyünk, menetrend szerint mikor érkezünk, mennyit késünk. Minden megálló előtt kicsivel is szól: külön bemondja, hogy hová érkezünk és azt is elárulja, melyik oldalon kell leszállni, illetve hányadik vágányra fogunk befutni.)
Az egy óra késés ellenére is kényelmesen odaértem a reptérre. A reptéri buszon amúgy a következő tündéri svédangol mondatot kaptuk búcsúzóul:
"We have arrived at Skavsta Airport. Tack för travelling with us - have a nice trip and don't forget ingenting on the bus."
Innentől időm annyi volt mint a tenger. Poggyászt nem kellett feladni, úgyhogy elvásárolgattam a maradék koronáimat a reptéri boltban, kivártam a bazihosszú sort az átvilágításnál (mindenkinek lemérték a bőröndjét, és a plusz 20 dekát is kipakoltatták. Az enyém mennyi volt? Pontosan 10,0 kg. :)), tettem egy kört a dutyfree-ben is, majd konstatáltam, hogy ennek ellenére a budapesti gépnek kiírt kapun még az előző gép utasai mennek át. Úgyhogy ücsörögtem még pár órát. A végére hazánk fiai már egyre jobban felgyülemlettek, és elkezdődött a magyar virtussal átitatott kulturált könyöklés az előrejutásért - meg később a gépen a jobb helyekért. Na, ezért jó egyedül utazni. Nincs para, hogy nem lesz egymás mellett hely, úgyhogy maradtam ülve, amíg lement a sor, aztán szép kényelmesen bebattyogtam utolsónak - és a gép közepén ott volt 3 hely egymás mellett, üresen. Igaz, ebből kettőre rá volt írva, hogy foglalt. Megkérdeztem a stewardesst, aki azt mondta, hogy ja, ma nem foglalnak senkinek, csak nem vették le a feliratot... És az előttem felszálló 300 ember egyikének sem jutott eszébe erre rákérdezni. Könyökölni, azt bezzeg tud. Úgyhogy a vészkijárat mellett, az ablaknál ültem, és maradt mellettem még egy szabad hely. Meg elöl sok hely a lábamnak. Ennek eddig nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, de most megtapasztaltam, milyen úgy utazni, ha nem érsz hozzá az előtted levő támlához. Meg tudnám szokni.
Bár a luxushoz társult némi felelősség is. Leülök, erre odajön a stewardess, hogy tudsz te angolul? Mondom, igen. Jó, mert ha esetleg vészhelyzet lesz (széles mosoly), téged foglak megkérni, hogy segíts a vészkijáratnál az utasoknak! Addig is tanulmányozd ezeket az ábrákat, ha ki kéne nyitni az ajtót! - Mit is mondhatnék? Ezer örömmel. Ennek ellenére a halál árnyékában is egész jót szunyáltam a hazaúton.
Pesten meg jó előre hívtam magamnak taxit - értsd: már a buszról, ami a repcsitől a poggyászokig visz. Ennek ellenére aztán a főbejárat előtt hiába meregettem a szememet, sehol senki. Szobroztam vagy 20 percig, felhívtam a központot kétszer is (közben a nagypoggyászosok is mind hazahúztak), ők megesküdtek égre-földre, hogy ott van az emberük. Nem volt ott. Én az idegbaj szélén. Már a hajam téptem, mire végre előkeveredett a kocsim, aszongya a sofőr: ő itt volt, de aztán beszállt neki egy Wild Annamária, és azt hitte, hogy én vagyok az... Aha. Gondolkodtam, hogy nekiállok hisztizni, de képtelen voltam rá, úgyhogy inkább jópofiztunk. Végül tök jól eldumáltunk, amíg haza nem értünk hozzámig, és a végén adott 500 ft kedvezményt, "mert mi voltunk a hülyék és maga mégis ilyen kedves maradt". Na, a konfliktuskerülés még sose vált ennyire a javamra. 3000-ért taxiztam haza Ferihegyről. (Egy másik sofőr, aki még a reptéren rá akart dumálni, hogy vele menjek, kiakadt, mikor mondtam neki, hogy bocs, én 3500-ért megyek innen haza. Közölte, hogy jézusom, akkor maga menjen is velük, mert én ötös alatt nem viszek innen senkit sehová.)
És akkor lefekvés előtt egy utolsó nyüszögés:
Jaj Istenem, de irdatlan jó volt!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése