január 26, 2009

a filozofikus nyavalygás öröme

Az olyan király, ha az ember csinál magának valami remegnivalót. Mert hát milyen élet az olyan, amikor minden békésen halad a maga medrében, és az ember lányának nincsen más dolga, mint ugyanolyan békésen sodródni a magától értedődés ringatón hömpölygő folyamán?
Dögunalmas, ha az ember lánya sokkal inkább raftingolna érzelmei sodrában. (Vagy, ha úgy tetszik, lelki örvényeiben, és még ragozhatnám.)

Ezért hát, hogy el ne sorvadjon a lélek, az ember lánya behunyja szemeit, megpördül önnön tengelye körül és kiragad magának valamit, amiből élményt, érzést kovácsolhat. Zenét, filmet, személyes beszélgetést és egyéb foszlányokat. Kiváló alapanyag. Nincs is más hátra, mint ehhez kapcsolódó múltbéli élményeket előrángatni, és tetszés szerint égbe kiáltó igazságtalanságokkal (éhező kisgyerekek, Gáza, magyar egészségügy, stb) kombinálni. Bár ez utóbbi fakultatív, lényeg, hogy könnyen gyógyuló, de azért legalább kapillárisan vérző seb keletkezzen, amit aztán ábrándos tekintet és szájszélben ülő keserűség mellett lehet fennkölt, élet által való átgázoltságot tükröző arckifejezéssel nyalogatni. A pillanatnyi fájdalmas lüktetésért kárpótol a felszabaduló endorfin és a gyors gyógyulás biztos tudata.

Agonizálásból, főleg mondvacsináltból bármikor, bármennyit.
Garantáltan fitten tartja a lelki életet.

Nincsenek megjegyzések: