Pizsama, Signal-lehellet, az arcomba issza magát befelé a NiveaSoft, a billentyűzet glicerintől ragacsos, ég a kislámpa, kezd fázni a lábam.

Kétféle várakozás van.

Az egyiknél tudod, mire vársz, mert egyértelmű, mert már megtörtént veled, mert megint szeretnéd, hogy megtörténjen. Akkor is, ha természetszerűleg egyre inkább amortizálódik minden egyes történés által. De türelmetlenül lobogva szeretnéd, hogy újra. Mindennapi teendőid közül folyton kifigyelsz, számolod, mennyi van még hátra, amíg. Lámpalázasan készíted magadat. Születésnapi köszöntésére vár így a kisgyerek.

A másiknál csak halovány találgatás, ha egyáltalán. Valami lesz, valamikor. De lesz. Mondják a zsigerek, mint amikor a térded nyikkanásából megérzed az időváltozást. Hogy hogyan változik, az már más kérdés. Furcsa, lebegő létállapot- az ember él, mint eddig, de tudja, hogy valami viszi. Nem tudni, merre, nem tudni, meddig, kiderül, ha odaérünk. Türelmetlen nem is lehet az ember, ha nem is tudja, mire kéne várnia. Rábízza magát az ember ilyenkor a lesz bizonyosságára. Bármi is. Fák várják így a tavaszt a rakparti hódarás szélfúvásban.

A másikat, beteljesülése után, gyakran követi az egyik.

A frufrum ráragadt a homlokomra, viszket a fülbevalóm helye és lefagy a talpam. Kontaktlencsétlenül, ügyetlenül fókuszálna a pupillám. Mindjárt befordítom.